A Beach Boys kaliforniai nap szárította, és óceáni szél lengette, édes-bús harmóniáit berántani New York sötét bugyraiban fortyogó, Velvet Undergroundos zajözönébe meglepő és merész húzás, de nem a Jesus And The Mary Chain-nek, akik ezt a váratlan hadicselt végrehajtva, elkészítették a nyolcvanas évek egyik legfontosabb lemezét, az 1985-ben megjelent Psychocandyt.
Hogy mennyire igazuk volt anno a Reid testvéreknek, azt a Magnetic Fields huszonhárom évvel később megjelent lemeze is remekül példázza: a zenekar agytrösztje, Stephin Merritt ugyanis a Pszichocukrot nevezte meg legfőbb ihletforrásnak az új albuma kapcsán. Napjaink egyik legizgalmasabb, vállaltan meleg, karakteres baritonjáról azonnal felismerhető dalszerzője még a kilencvenes évek elején indította el projektjét New Yorkban. Legjobb lemezük, a popzene egyik legmonumentálisabb vállalkozása, a három cd-n megjelent, háromszor 23 felemelő, vicces és fülbemászó szerelmes számot tartalmazó, a címében a jól ismert szexuális pozitúrára is utaló, 1999-ben kiadott 69 Love Songs, az egyszerre talán soknak tűnő dalmennyiség ellenére is erősen ajánlott. A lemezen uralkodó derűs melankólia a 2004-es i-n (igen, ez az album címe), a kamara-pop keretei között „forgolódott” tovább, és a Distortion című friss hanghordozón hallható folyamatos háttérzúgás sem tudja eltakarni Merritt dalainak ábrándosan szomorkás hangulatát.
Azért ne ijedjünk meg, szó sincs itt kakofón, feedbackes káoszról: az ő olvasatában a noise nem azért van, hogy darabokra szaggassa a dalokat, inkább csak egy újabb hangszerelési trükk, amivel Merritt barátunk elszórakozhat. Amennyire visszafogott és finom, a cselló, zongora, orgona, harmonika és női vokál által színesített elvarázsolt és emlékezetes dallamvilág, annyira visszafogottan és finoman gerjed, ropog és recseg a gitár. A legegyszerűbben úgy tudnánk megfogalmazni miről is van szó, ha arra buzdítjuk a kedves olvasót, hogy képzelje el azt a valószerűtlen helyzetet, amikor Brian Wilson (a Beach Boys szellemi vezére) és mondjuk Leonard Cohen egy gyár óriási szerelőcsarnokában rögzít egy lemezt, miközben a háttérből állandóan behallatszik a különféle gépek zörgése-kattogása és a futószalag monotonul zúgó hangja. Csak aztán ne lepődjön meg, ha hirtelen arra eszmél, hogy a munkásoknak köszönhetően az "I hate California Girls" refréntől visszhangzik majd az épület.
www.myspace.com/themagneticfields
söcsö
Hogy 1977 vagy 1993 lenne-e a rock ’n’ roll legjobb időszaka, arról – ellentétben a film két szereplőjével – most nem nyitnék vitát, azonban egy dolog biztos: ez a popkulturális utalásoktól hemzsegő, a legjobb eredeti forgatókönyvért Oscar-díjat elnyerő mozi, nemcsak hogy az év egyik legkedvesebb filmje, de az amerikai lemezlista első helyét is megjárt soundtrackje egyértelműen ott van az elmúlt időszak legjobb filmzenéi között. 
Na én megtöröm a hosszú hónapok óta tartó hallgatást. Kezdem Duffy-val. Kedves fekete testvéreinknek innen üzenjük: helyzet van. Ha nem figyelnek oda, a végén még elhappolják előlük az általuk megteremtett és oly nagyon dédelgetett műfajt, a soult. Ugyanis Amy Winehouse, és Candie Payne tavalyi remek 
Újabb hiánypótlás. A most következő cikk jókora késéssel kerül fel az oldalra, hiszen Gruff Rhys második szólólemeze körülbelül tavaly ilyentájt látott napvilágot. Mivel azonban akkor még nem volt Pop-Corner, ezért most írok róla, meg különben is egy kurva jó poplemez, úgyhogy nem mehetünk el mellette szó nélkül, arról nem is beszélve, hogy az évösszegző adásba is bekerült. Uff.
