Pop-Corner

Következzék egy újabb pótolnivaló. Devendra Banhart – egy erdei kobold, egy hippi, valamint Kabír Bedi (Sandokan) és Vincent Gallo színész-rendező fizimiskáját egyszerre megidéző alakjával - nemcsak az amerikai, hanem az egész, mai könnyűzenei színtér egyik legkülönlegesebb és legviccesebb színfoltja.

Houstonban született, de Dél-Amerikában, egészen pontosan Venezuelában nőtt fel, majd egyetemi éveit egy San Franciscói művészeti suliban töltötte, onnan pedig, a kontinenst átszelve, a keleti parton kötött ki. New Yorkban találkozott össze a hajdani Swans és az Angles Of Light jelenlegi frontemberével; a súlyos, kísérletező, és finomabb hangulatú, akusztikusabb megoldásokban is otthonosan mozgó Michael Girával, aki a zenei tevékenysége mellett egy kiadót, a Young God Records-ot is igazgatja. A 2002-es Charles C. Leary című bemutatkozása után következő lemezei (a szintén 2002-es Oh Me, Oh My; a 2004-es Rejoicing in the Hands, és a Nino Rojo) már mind ennél a lemeztársaságnál jöttek ki.

Amit ezeken a hanghordozókon, de főleg az utóbbi kettőn hallhatunk, az valami egészen ámulatba ejtő. Az amerikai zenei hagyományokat (elsősorban folkot és a blues-t) talán Marc Bolan legkorábbi munkáira, de legfőképpen senkire és semmire sem emlékeztető; egyszálgitáros, kicsit zizzent, kicsit pszichedelikus, dalos „pókhálóba szövi”. Konkrétan olyan, mintha az Appalache-hegység erdeinek mélyéről előbújt volna egy manó, hogy „reszketős”, „vacogó” hangján eldalolja nekünk a pókokról, verebekről, és a természet szépségeiről szóló sajátos, szürreális humorú számait, amelyek születhettek volna akár 500 évvel ezelőtt is. Elképesztő. Banhart ekkoriban kezdett, a vele egyidőben kibontakozó freak folk mozgalom közmegegyezéses „címerállata” lenni, de valószínű, hogy kényelmetlenül érezte magát ebben a szerepkörben, és egy huszárvágással egy teljes zenekart állított maga mögé.

A velük felvett, és a Beatlest is megéneklő, 2005-ös Cripple Crow a hatvanas évek hangulatát mágnesként vonzó, változatosabb hangszerelésű, „rockosabb”, hagyományosabb; ugyanakkor slágeresebb lemez lett. Két évet kellet várni a legfrissebb eresztésre, a Smokey Rolls Down Thunder Canyon-ra, amely - amellett, hogy végképp eltávolodott a folktól - sajnos csalódást kelt, és nemcsak az eddigi munkákhoz képest. A lemezen szereplő dalok egy része, még többszöri hallgatás után is úgy zúg el a fülünk mellett, hogy egy árva hangra sem emlékszünk belőle. Ugyanakkor nem tudunk haragudni erre a fazonra (akiről én például simán elhiszem, hogy két dal felvétele között bukfenceket vet, vagy éppen cigánykerekeket hány a stúdióban), mert változatlanul képes, most éppen a Doors-t vagy Prince-t idéző kiváló popdalokat csípőből elkövetni; a spanyol nyelvű, füstös, szambás-latinos számokban, pedig úgy alázza le, és figurázza ki a műfaj aktuális sztárjait, hogy öröm nézni/hallani. Amit meg a Shabop Shalom című számban véghezvisz Nick Valensi, Strokes gitáros háttérvokáljával, és gitárjával megtámogatva, azt  szavak helyett, csak egy széles vigyorban  kitörő arccal tudnánk a legérzékletesebben kifejezni.