A Beach Boys kaliforniai nap szárította, és óceáni szél lengette, édes-bús harmóniáit berántani New York sötét bugyraiban fortyogó, Velvet Undergroundos zajözönébe meglepő és merész húzás, de nem a Jesus And The Mary Chain-nek, akik ezt a váratlan hadicselt végrehajtva, elkészítették a nyolcvanas évek egyik legfontosabb lemezét, az 1985-ben megjelent Psychocandyt.
Hogy mennyire igazuk volt anno a Reid testvéreknek, azt a Magnetic Fields huszonhárom évvel később megjelent lemeze is remekül példázza: a zenekar agytrösztje, Stephin Merritt ugyanis a Pszichocukrot nevezte meg legfőbb ihletforrásnak az új albuma kapcsán. Napjaink egyik legizgalmasabb, vállaltan meleg, karakteres baritonjáról azonnal felismerhető dalszerzője még a kilencvenes évek elején indította el projektjét New Yorkban. Legjobb lemezük, a popzene egyik legmonumentálisabb vállalkozása, a három cd-n megjelent, háromszor 23 felemelő, vicces és fülbemászó szerelmes számot tartalmazó, a címében a jól ismert szexuális pozitúrára is utaló, 1999-ben kiadott 69 Love Songs, az egyszerre talán soknak tűnő dalmennyiség ellenére is erősen ajánlott. A lemezen uralkodó derűs melankólia a 2004-es i-n (igen, ez az album címe), a kamara-pop keretei között „forgolódott” tovább, és a Distortion című friss hanghordozón hallható folyamatos háttérzúgás sem tudja eltakarni Merritt dalainak ábrándosan szomorkás hangulatát.
Azért ne ijedjünk meg, szó sincs itt kakofón, feedbackes káoszról: az ő olvasatában a noise nem azért van, hogy darabokra szaggassa a dalokat, inkább csak egy újabb hangszerelési trükk, amivel Merritt barátunk elszórakozhat. Amennyire visszafogott és finom, a cselló, zongora, orgona, harmonika és női vokál által színesített elvarázsolt és emlékezetes dallamvilág, annyira visszafogottan és finoman gerjed, ropog és recseg a gitár. A legegyszerűbben úgy tudnánk megfogalmazni miről is van szó, ha arra buzdítjuk a kedves olvasót, hogy képzelje el azt a valószerűtlen helyzetet, amikor Brian Wilson (a Beach Boys szellemi vezére) és mondjuk Leonard Cohen egy gyár óriási szerelőcsarnokában rögzít egy lemezt, miközben a háttérből állandóan behallatszik a különféle gépek zörgése-kattogása és a futószalag monotonul zúgó hangja. Csak aztán ne lepődjön meg, ha hirtelen arra eszmél, hogy a munkásoknak köszönhetően az "I hate California Girls" refréntől visszhangzik majd az épület.
www.myspace.com/themagneticfields
söcsö
