Ha majd egyszer megrendeznek egy olyan versenyt, amely azt hivatott eldönteni, hogy kik azok a zenészek, akik a legjobb Beach Boys dalokat írják, a Beach Boys tagokon kívül persze, akkor Jim Noir (akinek böcsületes neve Alan Roberts) még akár dobogós helyezést is elcsíphet, persze csakis kizárólag a Super Furry Animals mögött.
Ez a koncerteken sokszor keménykalapban sasszézó, multiinstrumentalista, szédült manchesteri fickó körülbelül annak az, 1966-os Pet Soundsból kiinduló, Brian Wilson kalauzolta vasútvonalnak a sokadik, és feltehetően nem végállomása, amelyen olyan fontos csomópontokat találunk, mint a feljebb említett walesi ötösfogat, a skót The Beta Band, vagy a The Bees. 2005-ös debütálása, a Tower Of Love akár felfogható a nagy előd előtti tisztelgésnek is, azzal az apró különbséggel, hogy nem egy Los Angeles-i lambériás stúdióban készült a legjobb kaliforniai stúdiózenészekkel, hanem maga Jim Noir babrált a hálószobájában egy számítógéppel, miközben az eső verte a párkányt. Éppen ez a szobazenés, játékos, angolos hozzáállás menti meg az ellenállhatatlanul fülbemászó lemezt a koppintás vádjától, amelynek Eanie Meany című dalát az Adidas a 2006-os focivébét beharangozó reklámjában használta fel, míg a My Patch-et és az I Me You I’m Your-t a Grace Klinika egy-egy epizódjában hallhattuk.
Bár a friss lemezen nem találunk az előző dalokhoz fogható slágereket (kivétel az első kislemez, az idióta, „Futrinka utcás” orgonatémájú What U Gonna Do), attól még ezek a minden eddiginél elektronikusabb környezetbe ágyazott, űrben keringő, Beach Boys-os dallamokon lépegető számok kiirthatatlanul beleragadnak a fülbe. A vokóderes All Right-ot akár egy tánczenei partin is le lehetne játszani, míg az On A Different Shelf-nél jobb Super Furry Animals dalt csak Gruff Rhys tudna írni. Személyes kedvencem viszont a „jó öreg” bakelit mellett kiálló Good Old Vinyl, amelyből kiderül, hogy Jim Noir már aprítóba küldte az összes kedvenc cd-jét. (Kemény)kalapom-pom-pom emelem!
söcsö
