Úgy látszik, rámtört valami kényszeres ajándékozás, mert ismét egy dalt szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Nem kapcsolódik semelyik adáshoz sem, egyszerűen csak felfedeztem az egyik személyes kedvencem feldolgozását, és úgy gondoltam, megmutatom nektek. Vegyétek úgy, hogy ez egy újabb karácsonyi ajándék.
Az eredeti dal a Broadcast nevű, angol "retrofuturista esztrádzenekar" szerzeménye, a Colour Me In, a Haha Sound című, 2003-as lemezről. Ha egyszer elkészítem a TOP100-as "kedvencdalos" listámat, azon biztosan előkelő helyezést fog elérni. A zenekar általában a '60-as és a 2100-as évek hangulatainak "karambolozásából" építi fel a számait, és ez, a fent említett cucc esetében sincs másként. A dal konkrétan WC lehúzást idéző hanggal nyit, majd disszonáns zörejek "riogatnak", aztán Trish Keenan "belibbenő" vokáljától azonnal a Mir űrállomáson találjuk magunkat, miközben a háttérben vidáman biccent a fejével Lajka kutya. A számnak bérelt helye van a 2356-ban megjelenő űrslágerek-válogatáson.
A feldolgozást pedig egy másik nagy kedvencem, a 2007-es év egyik legjobb albumát elkészítő, amerikai Of Montreal követte el, 2004-ben, a Satanic Panic In The Attic elnevezésű lemezük bónusz trackjeként. Nincs annál izgalmasabb dolog, mint amikor egy elvarázsolt dalhoz, egy hasonlóan elvarázsolt személyiség (Kevin Barnes, a zenekar frontembere) nyúl. Ugyanakkor a túlzott elvárások néha óriási pofáraesést is eredményezhetnek, de itt és most, az a bizonyos ihletett pillanat létrejött. Kétperces, miniatűr, csilingelő; és az eredeti, űrben "kalandozó" hangulatnál is földöntúlibb popcsodává transzformálták a számot, amelynek szövege a szerelem utáni vágyakozást, egy papírra lerajzolt, kiszínezetlen figurával szimbolizálja szívszorító bájjal. Kiváló bizonyíték arra, hogy egy jól sikerült dalnál, kevesebb szebb és jobb dolog van a világon. Ámen.
söcsö
