Folytassuk akkor a zenekarok bemutatását. Nagyon aktuálisak vagyunk, hiszen a Vampire Weekend lemeze valamikor a hónap végén kerül a boltokba. Amikor betettük őket az adásba, még „csak” egy 10 számos promo cd keringett a neten, azóta – mily’ meglepő - a teljes lemezanyag a kezükbe került, ez pontosan 11 dalt jelent, szóval olyan nagy eltérés nincs már a Blue Cd-hez (így emlegették azt a bizonyos cuccot) képest. Egy számot levettek, kettőt pedig felpakoltak, valamint néhány dal hangzásán, dob- és basszustémáján változtattak, de ezek olyan nüansznyi különbségek, hogy szinte fel sem tűnnek. 

Ha egy New Yorkból érkező zenekar körül a forgószél erejével felérő hype alakul ki, az ember kétféleképpen reagál a dologra: a város zenei hagyományát figyelemmel kísérő, és azt szerető zenehallgatónál azonnal pavlovi reflexek lépnek fel. Ugyanakkor azzal is tökéletesen tisztában vagyunk, hogy New York elitista, sznob értelmiségi rétege képes teljesen érdektelen, dögunalmas produkciókat az Empire State Building magasságáig felemelni, és persze minden szemrebbenés nélkül lerántani a metróalagútnál is mélyebbre. Viszont ha David Byrne, az egykori Talking Heads énekese jelenti ki egy együttesről, hogy izgalmas és jó, akkor azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. És hát a jó öreg Byrne-nek bizony igaza van. A Vampire Weekend egy kiváló zenekar, New York zenei életének jobbik feléből való, nem hoz szégyent a Nagy Almából (brrr) kikerülő meghatározó előadókra, köztük Byrne-re, és anyaegyüttesére sem.

A zenekart négy, a Columbia Egyetemen frissen diplomázott fiatalember (név szerint: Ezra Koenig, Rostam Batmanglij, Chris Tomson, Chris Baio) alapította még az egyetemi éveik alatt. 2007-ben jöttek ki a Vampire Weekend névre hallgató EP-jükkel, amely aztán szépen elterjedt különböző, zenei megmondó blogokon, és ezekről „szóródott” szét a szélrózsa és a net minden irányába.

Talán nem lövük nagyon mellé, ha azt mondjuk, hogy 2008 egyik legjobb debütáló lemezéről beszélhetünk már most, így az év elején. Amellett, hogy egy mókás, vidám és hiperslágeres albummal van dolgunk, érdemes arra is kitérni, hogy mennyiféle hatásból építkezik, és kiket idéz meg szellemesen, arcpirító nyúlások nélkül. Egyszerre hallhatjuk Paul Simon Graceland korabeli dalainak hangulatát; a Clash dubos, skás, Sandinista környéki lazulásait, a Talking Heads nagyvárosi tánczenéjét, és Peter Gabriel (akinek nevét meg is említik az egyik dalban) világzenei ihletésű szerzeményeit. Multikulturális ekletika; post-punkos, indie gitárzenés, „tánczenei” körítésbe „bugyolálva”, és persze slágerek egymás hegyén-hátán. Elég, ha csak a „paulsimonos” Cape Cod Kwassa Kwassa, az egyetemet megéneklő Campus, a skás A-Punk (vicces cím, a punk :) ), a laza Oxford Comma, vagy a gitárbontogatásra épülő, eksztatikus Bryn című dalra gondolunk. Szóval, most, hogy eljött a péntek, tartsatok ti is „vámpír hétvégét”. :)

söcsö